A tudomány - ma még - úgy tanitja, hogy őseink kb 10-40 ezer évvel ezelőtt primitiv, állatbőrökbe burkolózott lények voltak. Az elemek és a környezeti viszonyok játékszereként vándoroltak a Földön.
Ha ez igy volt, akkor
1. -honnan kerültek elő 6-7 ezer évvel ezelőtt azok az ókori népek, amelyek városokat épitettek, társadalmakat alkottak, törvényeiket irásban örökitették meg és számtalan tudományos felfedezést tettek, amelyek közül nem is egy már a mai tudományos eredmények szinvonalán állt?
2. Mi adta azt a lökést, a fejlődési ugráshoz?
3, Az ősember hagyta az egész Föld felszinén azokat a nyomokat ,amelyeket mai napig nem tudnak megmagyarázni?
4. Honnan vették a technológiai tudásukat?
5. Kik készitették a hatalmas monstrumokat és miért, kiknek?
6. Kik voltak azok akik már ismerték az általunk a később megszületendő Püthagoraszról vagy Euklidészről elnevezett tételeket, kiszámitották a csonkagúla köbtartalmát, ismerték a naptárt, az algebrát, a trigonometriát, az anatómiát, az épitészet bonyolult mérnöki számitásait, a csilágszati ismereteikről ne is beszéljünk.
7. A tudósok rengeteg jelét találják annak, hogy az öt földrész kultúrái között igen sok, sőt gyanúsan sok mennyiségű jel mutat a közös eredetre. Az ókori civilizációknak Európa, Afrika, Amerika, Ázsia és Ausztrália területén az épitészet, a legendák, a hitvilág, a szokások, a művészetek stb. terén oly sok közös vonásuk volt, hogy azt a véletlennek semmiképpen sem tulajdonithatjuk.Talán közös múltjuk volt ezeknek a népeknek?
Ezekre a kérdésekre keresek választ ezeken az oldalakon.
Véleményed ide irhatod!
"Az idő, ez a hétkantárszárú,ezerszemű,örökifjú,magban gazdag tátosparipa szállit. A szekerén mágusok, és a teremtett lények a kocsi küllői. Hétkerekűként szállit az idő, hét kerékagya van, s tengelye a halhatatlanság. S ez az idő az összes világot áthatva a legnagyobb istenként halad."(Atharva-véda,XIX.53.)
KISFALUDY GYÖRGY
A TEREMTÉS
A végtelen és a semmi.
A kezdetben csak a lenni.
Én vagyok a lét, a pontban,
S itt milliárd napom van.
Először minden volt a pont,
Megnyugvás, béke, semmi gond,
Létem e pontban-létezés.
Pontnyi csak, de ez nem kevés!
Hisz e pontban végtelen,
A kezdetben a vég terem,
És a végben újra kezdet,
Ahogy pontban újra egy lett.
Ez a kis pont a jelene.
Világom pontnyi tág eme
Furcsa kis pont körül, a kint
A bent lesz e pontban megint.
Ilyen vagyok. Ennyi! Kész!
Egész vagyok és semmi rész!
Semmi falán a lét maga,
Lét falán a semmi fala.
Így vész értelme a kintnek
És a bentnek, hisz a szintek
Mindkét oldalán Én voltam,
vagyok és leszek a múltam.
A forrás vagyok a létben,
Ami már él, de ami még nem
Bomlott egészből egésszé,
Valóból lett gyenge képpé.
ÓM! Legyen hát a mozdulás,
Talán egy furcsa fordulás
Létemegészből képzelet
Képez; egy képző képzetet.
(Pontból szál.)
A semmi méhe oly sötét
És mindenhol csak semmiség,
Létezni ebben csend, magány.
Nincsen mérték, és nincs arány.
Legyen hát egy szálnyi a lét
A pontból növekvőn a két
Végemen húrként ing a sztring,
Táguló szálon messze ring.
(Az első fordulat)
Most fodulok; no így a jó!?
Ez tiszta bifurkáció!!
Múltamat érve, pontnyi tág
Világom; újra nyílt virág.
(A második fordulat)
Szédülve újra fordulok,
Megint és megint. És burok
Lett a burokban, amelynek
Két fele egy ponton termett.
Nézzél rám! Hát ilyen vagyok!
Ilyenek, kicsik és nagyok!
Mert a mérték csak néked áll;
Itt még egyben a lét, s halál.
(A BINDU)
Ami egy, az itt bennem egy,
Egyről jön és az egyre megy.
És egyből is jön elő az,
Csak örök a tartam; EZ-AZ.
Ennyi hát a lét, mi pont;
Ha megnyilvánul létet ont
Belőle jön, magába tér
És pontnyi léte pontba fér.
Tartam a felszín, és a mély,
Hol szűkületbe vész az éj
Ott lesz a kintem majd a benn
Ott lesz fentemből újra lenn
Felmetszem a semmi falát
Itt lendülök majd odaát,
Mőbiusz magamnak falán,
Egyoldal másik oldalán.
(Rezdülések)
Mértéket ne keress tértelen éjben
Időtlen semmiben, végesincs mélyben.
Itt már az értelem tanácstalan áll,
Forgok magamból, magamnak áll a bál.
Mérték itt nem lehet a kicsi-nagyra
Hiába apellálsz itt józan agyra.
Hisz mit keresel; csak földi mánia!
Amit itt látsz tiszta topográfia.
Itt pedig nincs helye már kicsi-nagynak
De próbáld csak meg, és keresni hagylak!
Ember! Erre nem szokott a földi ész?
Ami mindenre rámondja: Ennyi! Kész!
Gondold hát végig! Miből is lett a lét?!
Miből is áradt világom szerteszét!?
Honnan van a forgás, s honnan az anyag!?
Ki ezt kifelejti, az bizony hanyag!
S ki végiggondolja, csuda ritka!
Megnyílvánulatlan; ennyi a titka!
Omnipotens. Mi a létcsíra őse.
Mikortól? Azt tán nem tudja már Ő se.
Hisz időtlenségében: Nincsen idő,
Léte öröktől volt, és örökre nő.
Ennyi léte. Benne a rész is egész.
Forog magában, jövője, múltja kész.
Malaszttal teljes, malaszttal egész.
Határtalan léte ez a pontnyi ész.
Pontból a határ, egy pont és végtelen.
Mely léted alapja, bennem, énvelem.
Tértelen felszín a tartama, léte,
Kékítőjét oldja az ég vizébe.
Aranymaga rezdül. Közepibe vágynak,
S széle is Ő eme furcsa világnak
Én vagyok Ez, és az Az is én vagyok
Mit újra rezdülve mindig elhagyok.
Áradón teremtem a forráslétemet,
Rezdülve élve megannyi képemet.
Minden lendülés Ez és az Az között
Képemet árasztja, s máris működök
Itt is, és megannyi képemen, ott is.
Valahány magamban élve amott visz.
Határom tágul, és mégis pont vagyok,
Csalóka ábránd a kép, mit elhagyok,
Hisz álmaim, mind, parányok és nagyok
Minden pont marad. A tudat csak gagyog.
Hát megismerni, játszani újra; szét!
Mit takarhat és alkothat még a kép?
Rezdülök újra, és rabja magamnak,
Hol cellám magam vagyok; az aranymag.
Bindun a bindu, létszférája léte,
És egy pontjából négy egébe ér be.
Egy ez a négy, hol a léte teljesül.
Scsíbe tárul, és a Kíbe szenderül.
Hogy megérthesd, mit a földi értelem
Kerül, hidd el, hogy tudom: A végtelen
Épp oly idegen tudatodnak, mint a
Semmi, hisz egyikükre sincsen minta.
Így hát kifelé mondom el a bentet
Hiszen az irány és a mérték benned
Jobban visszacsendül, mert neked semmi
És minden nem tud tudatodba menni.
Idegen neked, hogy nincsen a mérték.
Csak megfogható neked ott az érték;
De hidd el, én vagyok szemed és eszed,
És vagyok az is, min nézel; műszered!
Ezernyi rajzon, ezernyi templomon,
Ezernyi módon; mutatni ott fogom,
Azért tiltottam néked, mert tudtam én:
Mindenre engem rajzolsz a Földtekén.
Megindult hát eme forgó szédület,
És minden pontomban magam látni meg,
Létem szétfut, mint a Napból a sugár,
És egyből ezernyi létem látni már.
Így indult el a Misztérium Magnum,
Amikor még én voltam csak a quantum.
Kaosz született ekkor, kétféle lét,
Tűz és Víz áradt e pontból szerteszét.
Mondhatod úgy is, hogy ez lett pontba,
A titok ettől nem lett bontva, rontva.
Hiszen mint mondtam! A kint és bentem egy,
Ezt kell értened! Egyből egy egyre megy!
Az alkotásomban minden rész egész,
A teremtésemben nincsen törtnyi rész!
Egészből egész lesz, itt minden teljes,
Az már téved, ki az egészből elvesz!
Forrásból fél, vagy nyolcada nem lehet,
Értelmet veszít így minden képleted,
Hiába ezernyi drága műszered,
Felejtéd amit már elmondtam neked!?
Nézzük! Csakhogy érts, kifelé bontva fel
Ősrobbanásom. Megannyi másom el
És szétrohanó képem, ahogy látom,
Megélem és megtartom a világom.
A forrás amint a léte párt talál,
Szférát szférára keltve, buzgova már
Létvizét a semmi méhén szerteszét,
Megnyilvánulva áradni kezd a lét.
Forrásokat szül, Önmagát, magában,
Amik egyre gyűlnek mint mag a tárban,
Minden új létem csak időlátomás,
Megannyi forrás, hiszen csak egy a más!
Kezdetben együtt még a lét, magányos
És egész, de vágy ébred, a talányos
Kétség iránt; to be, or not to be?!
Essere, o non essere, é sono qui!?
E kétség vágyában indul újra el
A magány egészén; a semmire! Fel!
Létezni álmot gondolok, és az ok
Okozattá válik, burokban burok.
Milliárd és milliárd pontban leszek
Én; A forrás. Múltamban a képzetek.
Képeimnek látom, ami voltam és
Végtelen álmomra nem jön ébredés.
Hisz álmomban, amit távozó létem
Időmbe szerteküld, megannyi énem
Ki éppúgy alapnak hiszi a létét
A folytatást várja, és nem a végét!
(A Víz és Tűz.)
A Teremtő forrás kezdet kezdetén:
Az idő maga, s nem holmi cifra lény,
A semmibe feneketlen fényszarút
Szült, női forgásút, balos csavarút.
Erre mondhatjuk; valóban ősi fény
Miből a fény lesz kezdet kezdetén
Tértelen végtelen anyja, éltadó,
Ezért mondod a kúpoknál: Alkotó!
Mert formája ilyen! Mint a kúppalást!
Ezt kell értened, és az időhaladást!
Mert a forrás gyorsabban rohan mint a
Saját létezésének horizontja!
Ilyennek mondták ezredéveken át
Hun őseid a Teremtő ősanyát.
Ez volt a Tűz, Ő a megtartó idő
A létközeg, miben minden tőle nő.
A teremtés ősalapja, a semmin Ő
Mely nélkül Univerzumunk semminő
Sem lenne, mert a téridő alapja,
Mi gyémánt álmunknak a jobbos atyja.
Az anyai létben válhat igazzá
Csak a női időben válhat azzá
Mi magába érve magát látva meg
Mindenhol ható, a rejtett fényközeg.
Hatszirmú virágként bomlik a csoda,
Kitárul a létben az energia!
Ami nem más, mint a hullámtéridő,
Hat létté másolva, és bomolva nő.
A piramis hat csúcsa, miből látsz ötöt,
És gúlának gondolsz, mert a föld fölött
Nézed csak ezt a csodás szimmetriát,
Mi mégakkora lent is, de lent ki lát?
Ne a mészkőben keresd hát a titkot,
Hanem formában, az alakban, mit köt!
A gyémánttér végtelen hullámtere,
S mindent energizál, mi rokon vele!
Az ősapák így mondták; a Levegő
Mi mindent áthat, s ettől kemény a kő,
Mert minden ritmusán lendít a hullám
Ez az én titkom, és ez az én bullám.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
