Németországi körútról, Frankfurtból és Hamburgból jöttek haza azok a pompás aranykincsek, amelyek most június 18-áig ismét a Magyar Nemzeti Múzeumban láthatók, hogy azután tovább vándoroljanak Párizsba és más európai városokba. Egészen 2002-ig. Akkor nyílik meg ugyanis a Nemzeti Múzeum új és nagyszabású régészeti kiállítása, az épület felújításának befejeztét követően, az intézmény alapításának 200. évfordulóján.
Csillogó aranytárgyak, ruhadíszek, ékszerek, áldozati kellékek. Kincsek, amelyek történelmi értékükön kívül anyaguk és megmunkálásuk miatt is vonzzák az érdeklődőket. Ám pénzértékben, nehéz volna megbecsülni az

Őskori aranykincsek

című kiállítás anyagát, lévén szó szinte felbecsülhetetlen emlékekről. A sokféle tárgy gyönyörűen van megmunkálva. Vannak közöttük olyanok, amelyek a viselőjüket voltak hivatva díszíteni: láb- és karperecek, csigamintákkal ékes ékszerek, hajfonatkarikák, ruhadíszek. Különösen szép az a gazdagon ékesített, az egész mellrészt befedő bőr előtét, amelyet aranyérmékkel,
-lapocskákkal és drágakövekkel borítottak be. Az aranykincsek egy részét áldozati célokra használták, az isteneknek ajánlották fel, földbe kerülésüket pedig vagy a tulajdonos menekülésével, vagy temetkezési mellékletként való használattal magyarázzák.

A gyűjteménybe a múzeum alapításától a század húszas éveiig a Kárpát-medence nagy részét magába foglaló, akkori történelmi Magyarország egész területéről kerültek leletek, érthető okok miatt gazdagon a nagy régészeti feltárások idején a századforduló körüli években, míg igencsak szűkösen az utóbbi hetven évben. Az első igazán jelentős együttes az észak-erdélyi Szarvaszóról (Saras,au) került 1874-ben a múzeumba. A régió mindmáig leggazdagabb őskori leletei közül, a dél-erdélyi Cófalva (Tufalau) határában 1840-ben talált bronzkori aranyakból csak néhány tárgy jutott a magyar gyűjteménynek. Az együttes több darabja eltűnt, a megmaradtak javát pedig a bécsi Kunsthistorisches Museum leltározta be, ahogyan ez a Monarchia idején szokásban volt. A nagyszabású századvégi-századeleji építkezések idején számos páratlan értékű tárgyegyüttes került elő a Monarchia területén. Ilyenek a kora vaskori besenyszögi (1878) és
a két kelta kori együttes, az 1902. évi hercegmároki (Gajic) és az 1891-ben és 1892-ben felszínre került szárazd-regölyi kincsek.
Amikor az állam 1855-ben megvásárolta a legnagyobb múlt századi magyar magángyűjteményt, akkor kerültek a Jankovich-gyűjteményből a múzeumba a párjukat ritkítóan gyönyörű, nagyméretű rézkori aranykorongok. A két világháború között a tápiószentmártoni (1923) és a mezőkeresztes-zöldhalompusztai (1928) szkíta kori fejedelmi temetkezési helyek leleteivel gazdagodott a Nemzeti Múzeum, a közelmúlt új szerzeményei pedig már a módszeresen feltárt rézkori és bronzkori temetők aranytárgyai. Ám a napjainkban folyó ásatások kincsei többnyire már a lelőhely szerinti múzeumokat gazdagítják, és csak kivételesen kerülnek közülük aranyleletek a Nemzeti Múzeumba.

K. M.