Alexandria világítótornya

Mivel az Antipatrosz-féle lista az eltelt évszázadok alatt néha-néha átalakult, a közfelfogás szerint az alexandriai világítótorony is az ókori hét csodák egyike. Nagy Sándor halála után kezdték el építeni. Különlegessége állítólag a torony tetejében lévő tükör volt, ami 50 km-re is elvitte a fényt – segítséget nyújtva a Földközi-tengeren hajózóknak.

Az építész Euklides kortársa, Sostratus volt. Évszázadokon keresztül az alexandriai világítótorony messziről jelezte a kikötő helyét a tengerről érkezőknek. Éjszaka a tűz fénye mutatott utat a hajósoknak, nappal pedig a napsugarakat tükrözte vissza a torony hatalmas tükre.

Amikor az arabok leigázták Egyiptomot, lenyűgözte őket Alexandria városa és annak gazdagsága. A világítótornyot folyamatosan említették a különböző úti beszámolóikban. Az új uralkodók miatt azonban egyre inkább háttérbe szorult a város és a torony. Az új főváros Kairó lett, a torony pedig elveszítette gyakorlati funkcióját, amikor a tükör véletlenül összetört és soha többet nem javították meg. Ráadásul 956-ban egy földrengés kisebb károkat okozott a toronyban, majd 1303-ban és 1323-ban két nagyobb földrengés komoly pusztítást végzett az épület szerkezetében. Amikor a híres arab utazó, Ibn Battua ellátogatott Alexandriába 1349-ben, nem léphetett be a romos épületbe, még a bejáratig sem tudott eljutni. Az utolsó fejezet a torony történetében, amikor 1480-ban az egyiptomi mameluk szultán, Qaitbej elhatározta, hogy megerősíti Alexandria védelmét. Középkori erődöt építtetett a világítótorony helyére, a torony köveit és márványait is felhasználva.

Memnón-kolosszusok

A későbbi világcsodák között szerepeltek a Memnón-kolosszusok is. A thábai nyugati parton álló ülőszobrok már messziről láthatók. Pedig az ő méretük még eltörpül a mögöttük egykor állt III. Amenhotep templomának méreteihez képest. Csakhogy az építmény szinte teljes egészében napon szárított téglából készült, ráadásul igen kedvezőtlen talajon, nagyon közel a Nílushoz, így teljesen elpusztult.

A vörös kvarcitból készült szobrok 16,5 méter magasak, és 2 méternél nagyobb talapzaton állnak, és III. Amenhotepet ábrázolják. A szobrokat a görög utazók nevezték el Memnón-kolosszusoknak – utalva a görög héroszra, Memnónra, a mítoszbeli Aurora fiára.

Hagia Sophia

Noé bárkája és Salamon jeruzsálemi temploma mellett többször felvetődött a Hagia Sophia is, mint a világ egyik csodája. És nem véletlenül: úgy is szokták ezt az épületet definiálni, mint az összes ismert építészeti elem tökéletes szintézise. Ez az épület tehát afféle „Summa Architectonica”, amelynek elkészítésekor nem fukarkodtak a költségekkel, s amelynek tervezésével két „mechanikont”, a trallészi Anthemioszt és a milétoszi Izidóroszt bízták meg, akik a kinetika, a statika és a matematika szaktekintélyei és elismert értekezők voltak.

Justinianus császár legemlékezetesebb műve az 530-ban elkészült, majd két évvel később a Nika-lázadás során lerombolt Szent Bölcsesség-bazilika (Hagia Sophia) újjáépítése volt. A munkálatokat 532 és 537 között végezték el, és Bizánc elestéig, 1453-ig gyakorlatilag vallási központként funkcionált. A templom különlegessége többszörös kupolamegoldása, ami első pillantásra rendkívül instabillá is teszi a szemünkben. Az újdonságot az épület óriási méretei, a 31 méter átmérőjű főkupola és a megtámasztását biztosító rendszer jelentik. Kisebb földrengések 563-ban megrongálták, azóta szinte folyamatosan renoválásra szorul.