SZIBÉRIAI ŐSMONDA

Num és a sehonnai vén

Num a legfőbb isten az ősóceán fölött lebegett.

- A termőföld el van rejtve, messze, nagyon messze, a mélyben. Föl kellene hozni a felszínre, hogy meg lehessen teremteni a Földet - gondolta a hatalmas, parttalan víztömeg fölött merengve. - De ki fogja megkeresni?

A madarakra gondolt, a világ első időszakának egyedüli élőlényeire.

- Merüljetek alá, és keressétek meg a termőföldeket! - parancsolta az eget hatalmas szárnycsapásokkal átszelő hattyúknak és ludaknak.

A madarak elmerültek az óceán vizében, és hamarosan a felszínre emelkedtek, anélkül, hogy valamit találtak volna. Num ekkor a búvármadarat bízta meg ezzel a feladattal. Abban az időben a kacsaféle madár tájékozódott a legjobban a víz alatt. A búvármadár nekivágott az útnak, és Num hat napig várta, hogy visszatérjen. Amikor a madár végre feljött a felszínre, elcsigázottan Így szólt:

- Találtam földet, de annyira kimerültem, hogy nem tudtam fölhozni. Num ezután Ljurut, a sarkvidék madarát küldte az óceán mélyére, s ő a hetedik nap végén tűnt föl újra, csőrében egy kis röggel.

Num ekkor már tudta, hogy hol találja meg a szükséges alapanyagot, így hozzáfogott a Föld megteremtéséhez. Egy szigetet helyezett el az óceán felszínére, s napról napra növelte, nagyobbítgatta.

Egy nap úgy érezte, hogy van valaki a közelében. Felemelte a fejét és meglátott egy botjára támaszkodó öregembert, aki mellette állva kíváncsian figyelte őt. Num annyira elmerült munkájában, hogy meg sem hallotta, amikor a közelébe jött, s azt sem tudta, honnan érkezett a fura alak.

- Sehonnan - válaszolta a vénség az isten kérdésére. - Fáradt vagyok, had pihenjek meg a Földeden!

- Szó sem lehet róla! - jelentette ki Num. - Semmivel sem érdemelted ki! Csak az teheti lábát a Földre, aki segített megteremteni. Ha itt akarsz üldögélni, merülj le az óceán mélyére, és hozz fel egy kis agyagot!

Az öreg azonban annyira, de annyira erősködött, hogy Num engedett kérésének. Amikor az isten másnap reggel körbejárta a szigetet, észrevette, hogy az öreg a vízparton guggol.

- Nem is olyan mihaszna, mint gondoltam. Megértette, hogy segítenie kell, és lám, dolgozik is - gondolta.

Odalépett az öreghez és már majdnem megköszönte neki munkáját, amikor hatalmas megrökönyödésére felfedezte, hogy, hogy az nem építi, hanem rombolja a szigetet. Már egy jókora darab hiányzott belőle, amit az öreg apróra morzsolt és visszadobott az óceánba.

- Hát így köszönöd meg a vendégszeretetemet?! Takarodj innen, ne is lássalak többé! - kiáltott rá fenyegetően Num.

- Nyugodj meg Num, elmegyek innen, soha többé nem látsz, ha teljesíted a kérésemet. Adjál nekem egy akkora darab földet, amelyet a botom hegye betakar. Látod, nem vagyok telhetetlen!

Num ráállt, csak hogy megszabaduljon a szemtelen véntől. Az öreg a földre támasztotta a botját, s még mielőtt Num bármit is tehetett volna, lyukat fúrt a bottal s azon keresztül eltűnt. Csak diadalmas szavai hallatszottak a mélyből:

- Num, te a Földön fogsz uralkodni az én birodalmam, pedig a Föld mélyén lesz. Nemsokára élőlényeket teremtesz, akiket embereknek fogsz nevezni. Életük végén ezen az országainkat összekötő lyukon fogom magamhoz lehúzni őket. Num megértette, hogy a vénség a pokolbéli ördög volt. Bánta már, hogy nem volt elővigyázatosabb, de késő volt. Így fosztotta meg őt, hatalmának egy részétől az alvilág ura.